Bár azt már többen is ismerik, mi zajlik a jelenben, de azt sokkal kevesebben ismerik, mi történt a múltban a kispályás focis pályafutásom alkalmával. Most ezt eleveníteném föl a kedves olvasóknak.
1. rész: Általános iskolai évek
Én amióta az eszemet tudom, mindig is szerettem focizni. Ha nem volt kedvem hozzá, az is általában azért volt, mert vagy rossz volt a napom vagy pedig olyanokkal vagy olyanok ellen kellett volna űzni ezt a sportágat, akikkel nem szerettem volna.
Általános iskolás koromban nem nagyon ment a foci. Az osztálytársak mindig utolsóként válogattak be a csapatba, vagy ha páratlanul voltunk meg, akkor én lettem mindig kirakva a csapatból. [Ez már önmagában egy ördögi kör: te vagy a leggyengébb (vagy sokak szerint a leggyengébb), és emiatt nem játszhatsz, de ha nem játszol, akkor nem fejlődsz, és akkor esélyed sincs ugyebár felzárkózni a többiekhez.] Eleinte a játékom döcögős volt: sokszor az ellenfélnek passzoltam a labdákat. Sőt a cselezések se nagyon mentek. Két dologban voltam jó: futni a labdával és aztán lőni vagy hátul takarítani. Tehát – mai szemmel nézve – söprögetőnek vagy szélső középpályásnak. Régen utáltam kapusnak lenni, de annak nagyon egyszerű indoka volt: a védők nem segítettek be, és sokszor 3 az 1 ellenben kellett volna bravúrokat bemutatnom. Sőt volt egy szituáció, amit mai ésszel be se vállalnék: beálltam kisebbekhez focizni, de azt mondták: amint bekapsz egy gólt, lecserélnek. Mintha minden gólért a kapus lenne a hibás… Hiába vezettünk 2:0-ra, bekaptuk a gólt, lecseréltek.
Az első tétmérkőzésemet még negyedikes koromban, 11 évesen vívtam. Akkor iskolabajnokságban voltam csapattag. Az osztálytársak bírták a lelkességemet, de azt nem nagyon nézték jó szemmel, hogy nem szerzek labdát. Így ez volt az utolsó fellépésem általános iskolában, leglábbis tétmérkőzésen.
Életem első gólja is abban az évben született, és nem csak azért volt különleges, mert ez volt az első. Bár ennyi idő távlatából nehéz felidézni a dolgokat, de arra emlékszem, hogy ott jól játszottam. Bal oldali középpályás voltam, és már a mérkőzés első negyedében volt egy jó megmozdulásom: a (40×20 m-es pályán) majd’ félpályás szabadrúgásom kapura tartott, igaz, azt az utolsó védő kivágta a kapu elől. Ám a mérkőzés utolsó pillanatai felé a középpályán egyszercsak felnéztem, és láttam, hogy üres a kapu! Nem haboztam, rálőttem, és gól lett! Szinte extázisban törtem ki.
Nemsokkal később a 8.-osok ellen játszottunk. Középvédőként olykor besegítettem a támadásba, egyszer a középpályáról indítottam a csatárt, aki gólt lőtt. Ez volt életem első gólpassza, de erre a meccsre annyira nem emlékszem, csak arra, hogy több gólt nem lőttünk, és így is simán kikaptunk.
Igen ám, de hiába jöttek a sikerek, az osztálytársak továbbra is csak „jegeltek”, sőt egyre többször kritizáltak. Tette ezt egy olyan ember is (V. Attila), aki egyébként nem sok mindent értett a focihoz, egyszer például azt merészelte mondani, hogy a felkarhoz érő labda nem számít kezezésnek, de egy ízben azt is mondta, hogy a középkezdésnél a labda mozoghat... Így egy törés következett be a „pályafutásomban”: annyira elment a kedvem a focitól, hogy 2 évig csak kézzel értem a labdához…
Ugrunk az időben, immár 13 éves vagyok. Egy tesi órán a tanár, Szegedi Zsolt feldobta ötletnek, hogy mi lenne, ha teremfociznánk. Belement az osztály, és visszatértem a pályára. Első meccsemen nem igazán ment a visszatérés: nem szégyen kimondani, hogy én voltam a meccs leggyengébb láncszeme. Igaz, ezt rá lehetett fogni az erős meccshiányra (azért az csak 2 év volt labda nélkül). Ráadásul a kapuban 3 gólt is kaptam, mindenki pancsernak nézett…
Ámde kb. 1 hónap múlva még egy meccs jött, és azon fordult a kocka! Ezúttal középső középpályás voltam (úgy látszik, már régen is nagyon ment a középpályán), és 1 gólt lőttem. Egyik osztálytársam (Ricsi) meg is jegyezte, hogy hihetetlen, hogy ilyen jól játszok.
Fél év múlva volt megint egy emlékezetes mérkőzés. Ez fiúk-lányok meccs volt az osztályon belül, azzal a különbséggel, hogy a lányoknál levő létszámhiány miatt én bekerültem hozzájuk. Középhátvéd voltam, hogy inkább kapjunk kevés gólt, mert azt gondoltam, hogy nem fogunk lőni sokat. Erre már tisztábban emlékszem, eleinte nagyon szoros mérkőzés volt, mert a fiúk nem tudtak mit kezdeni a kapu elé tömörülésünkkel. Aztán megtört a csend, egyszercsak szinte bábuként nézték a fiúk, hogy végigvezetem közöttük a labdát és belövöm. Nagy szóló volt, az biztos! Ráadásul az egyik lány megfejelte még egy góllal a dolgot, de így is simán, 5:2-re kikaptunk, de nemek közötti csatában ez nem is rossz!
Hihetetlenül hangzik, de szabadtéri kispályás mérkőzésen még azóta (azaz lassan immár 9 éve) nem lőttem gólt! Teremben akadt rá példa, de arról majd később.
Sajnos ahogy ilyenkor néha előfordul, többen is rosszul kezelték azt, hogy nekem egyre jobban megy. Volt aki azt pletykálta rólam (ez megint V. Attila volt), hogy csak azért tudok gólokat lőni, mert valójában szabálytalanul játszok. Még hihetetlenebb, hogy más (L. Attila) azzal vádolt, hogy direkt gyengén játszottam a fiúk között, és bosszúból mutattam meg az igazi arcomat.
Bár 8.-os koromban is fociztam, abból nem igazán maradtak meg emlékek, hiszen abban az évben volt a középiskolai jelentkezés is, és ott ez fajsúlyosabb dolog volt.
2. rész: Középiskolás évek
Középiskolában már jobbak közé kerültem, ezért nehezebb dolgom volt, de legalább több fejlődési lehetőségem volt. Igaz, a suli pályája rendkívül kicsi volt, kb. 10×5 m, a kapu meg csak derékig ért.
Sajnos a helyzet csapatba kerülésileg nem sokat változott eleinte. Bár a passzjátékom sokat javult (főleg az 1-2 érintős), még mindig én voltam az utolsó, akit kiválasztottak. Viszont a játék már egyre jobban ment, éreztem a fejlődést.
És ami az egyik legfontosabb, hogy végre már egyre jobban ment a kapusposzt is, voltak jó védéseim. Persze volt amikor betliztem, de az minden kapusnál előfordul.
A középiskolában eltöltött 4 év alatt (ötödéven nem neveztünk) bár minden évben volt iskolai házi bajnokság, illetve sportnap, mindössze csak 1-szer kerültem be ezidő alatt a keretbe, de akkor is csak cserepados voltam. Így sajnos megint maradtak a többnyire osztályon belüli edzőmérkőzések.
A pálya bár nem tetszett, de így is volt hét, amikor 2 gólt is lőttem. Többnyire támadó középpályásként remekeltem, de végre már csatárpozícióban is betaláltam!
A legnagyobb fejlődési szakasz 3.-os koromban volt, ekkor már cseleztem is a pályán, sőt már fektettem is el embereket. A góllövés is ekkor ment a legjobban, sokszor szereztem labdát a középpályán, pedig ott inkább támadtam.
Sajnos rosszindulatú pletykák itt is adódtak. Két osztálytársam olyan negatívumot mondott, amit nem tudtam hova tenni. Az egyik (H. Bálint) szerint én mindenkit felrugdosok a pályán, valójában csak zavaróember vagyok. A másik (N. Roland) szerint meg nekem felesleges passzolni, hiszen én úgyis elrontok mindent, gólt meg sosem lövök.
A középiskolás évek alatt lettem egyre jobb viszonyban Dajka Józseffel, aki a megyében bíráskodik. Ő mindig bátorított, hiszen tudja, hogy nekem egyáltalán nincs könnyű dolgom, de azt is tudja, hogy nem szeretem föladni.
3. rész: Élet a középiskolától az első pályára lépésig
A középiskola után sem akartam felhagyni a focival. A főiskolán meg is jött a lehetőség, a Sportcentrum igazgatójának a felesége (Rózsa Józsefné), valamint a szájsebészem testvére (H. Szűcs István) volt az edzőnk. Hihetetlen, de előbbi sokkal keményebb edzéseket talált ki nekünk, jól megizzasztott bennünket. Persze mérkőzések is voltak. Itt most csak egy összefoglalásként írnám le, mi történt: fél év alatt 13 mérkőzés, 2 gól, 5 gólpassz, 1(!) elkövetett szabálytalanság és 1 elszenvedett (A pályaméret 40×20 m, a meccsek hossza általában 2×35 perc).
A 2 gólból az egyiket védekező középpályásként lőttem 10 méterről, nagy erővel a hálóba, a másikat balhátvédként 1 méterről, ott inkább a gólpassz volt dícsérendő.
És sajnos a gólcsapokat azóta is elzárták… Tehát már több mint 2 éve nem lőttem gólt, bár annyi legyen a mentségemre szólva, hogy azóta mindössze egyszer voltam középpályás, a többi alkalommal védő vagy kapus szerepkörben voltam.
Azután 2 edzőmérkőzés volt, ott (mivel akkor még a Kardos és Barátai nem létezett), fél csapattal álltunk ki. A futballszurkolók ellen 3:3-as döntetlen volt a mérlegünk, a MÁV ifi vegyescsapattól viszont súlyos, 8:3-as vereséget szenvedtünk el. De már ekkor körvonalazódott a csapat.
A többi meg már ismert történet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.